Az előző cikkemben a hogyan volt a fókuszban, nevezetesen, hogy hogyan, milyen egyszerű szokások, gondolati váltások kialakításával segíthetjük a túlevés elkerülését vagy megszűntetését.
Most pedig – ígéretemhez híven – nézzük meg kicsit a miért-et! Miért is lehetséges az, hogy ésszel nagyon jól tudod, hogy jóllaktál, elég volt, nincs már szüksége a testednek további falatokra, de valamiért mégis lecsusszan még egy kis ez meg az.
Mi lehet az, ami akkor és ott erősebb nálad és a „józan észnél”, és mégis csak megeteti veled azt a „na még egy utolsó sütit”, vagy a gyerek maradékát?
Ezen miért-ek után kutatva kértem a Facebook oldalam és 2 csoport követőit arra, hogy írjanak olyan, általuk ismert mondatokat, intelmeket, melyeknek az a célja, hogy akinek mondják, ő nyomást érezzen arra, hogy a szóban forgó ÉTELT EGYE MEG.
A fő célom ezzel olyan fals (ok-okozati) összefüggések keresése volt, amelyek hatására esetenként vagy
– többet eszünk a kelleténél vagy
– kényszerből eszünk vagy
– érzelmi- és nem fizikai indíttatásból eszünk.
Minden várakozásomat felülmúlta az aktivitás, ill. az, hogy ez a téma mennyi embert megszólít, hogy mennyi mindent hordozunk magunkban az evés témakörében, amiknek sok esetben nem is tudatosítjuk a súlyát (és így a hatását sem).
Sokkal inkább gyanakszunk akaratgyengeségre, a mindennapos stresszre, a genetikára, a frontra, a takarékosságra, környezettudatosságra, bármilyen külső tényezőkre, holott az akadály sok esetben bennünk, a (sok esetben nem tudatos) gondolatainkban rejtőzik.
Íme egy 6-os toplista a válaszolók által legtöbbet felemlegetett, „evésre buzdító” mondatokból, és a lehetséges háttér-okok, melyek tudatosítása nagyban segítheti a túlevés elkerülését.
1. Mindent meg kell enni!
Ki az, akinek még sohase mondta senki ezt a mondatot? És ki az, aki le szokott állni firtatni azt, hogy MIÉRT IS? Legtöbbször kiktől halljuk ezt?
Szüleinktől, nagyszüleinktől, olyan személyektől, akik átélték a háború borzalmait. Ha kicsit is belegondolunk, több mint valószínű, hogy a háborús, ínséges időkből „örököltük” ezt a gondolatot. Azokból az időkből, amikor valóban volt létjogosultsága annak, hogy akkor együnk, amikor van, és akkor mindent, amit csak lehet, mert ki tudja, mikor lesz, vagy lesz-e legközelebb ismét lehetőségünk rá. Felmenőink bölcsességét és tapasztalatait pedig evidens módon tiszteletben tartjuk, szeretettel kapcsolódunk hozzájuk, nem kérdőjelezgetjük.
Ez esetben sem őket kérdőjelezzük meg, hanem róluk leválasztva ennek a mondatnak az itt és most valóságára, saját étkezési szokásainkra vonatkozó létjogosultságát nézzük meg kicsit:
Van konkrét, logikus összefüggés a nagyszüleink/idősek szeretete, tisztelete és aközött, hogy csak azért, mert ott van előttünk az az étel, muszáj megenni az egészet? Igen, az éhezés sajnos nagyon is létező jelenség ma is a világ sok pontján. Viszont te azzal, hogy növeled a saját fejadagodat, meg tudod oldani ezt a problémát a világban? Erről szól a következő pont is.
2. Te meghagyod, közben meg Afrikában éheznek
Tegye fel a kezét, akinek még SOHA nem jutottak eszébe az afrikai gyerekek, amikor valaha kidobott valamilyen ételt? Ugye milyen mélyen belénk ivódott ez a ’tanítás’? Van benne egy nagyon erős bűntudatkeltés, a gyökerei ennek is nagy valószínűséggel visszanyúlnak az ínséges időkbe, és ha jól belegondolunk, a két tagmondat között nincsen semmilyen logikai összefüggés. Az afrikai gyerekek (és felnőttek) éhezése sajnos nem fog attól megszűnni, hogy én itt és most Európában megeszem azt, ami már nem esik jól nekem. Folytatva ezt a gondolatmenetet a következő, sokak által írt mondat:
3. Ételt nem dobunk ki
Ezt úgy gondolom, az emberek többsége szintén alapigazságként kezeli. Nekem is összeszorul a szívem, amikor látom pl. a közétkeztetésben, hogy nagy kondérral borítják ki a megmaradt ételt, és otthon is nagyon nehezen dobok ki bármit. Sőt, megfigyeltem, hogy szó szerint megkönnyebbülök, ha valamit már beborított a zöld, szőrös penész, mert akkor nincs mese, ki kell dobni, és megspórolhatom az agyalást azon, hogy miképpen is hasznosíthatnám még ezt az ennivalót. Tény, hogy a jóléti társadalmakban igen nagymértékű a pazarlás, és ez igencsak nem jó irány. Viszont a megoldás ez esetben sem az, hogy ha kell, ha nem, mindent megeszek, ami éppen van, hanem mondjuk a tudatosabb tervezés, vagy pl. a fagyasztó használata nagy barátunk lehet. Vidéken azt hiszem, könnyebb kérdés ez, ahol az állatokra is lehet számítani a maradékok elpusztításában.
4. Tiszta tányér, tiszta idő
Ez számomra egy abszolút újdonság volt, de mint kiderült, valószínűleg csak „az én falumban” nem járta ez a mondás, mert nagyon sokan írták ilyen-olyan változatban. Az engem leginkább megdöbbentő a „csak akkor fog sütni a nap, ha mindent megeszel” volt ebből a csokorból. Utánanéztem, és valóban elterjedt ez a frázis, ugyanis egyes táplálkozási szakértők „tiszta-tányér szindróma”-ként emlegetik a túlevés jelenségét. A tiszta (=ételtől evéssel letisztított) tányér kívánalmának eredetét az előzőek alapján már simán levezethetjük. Viszont ez a fals ok-okozati összefüggés az időjárással számomra megrendítő. Mekkora érzelmi terhet tesz egy kisgyerekre, hogy rajta (azon, hogy ő ha tetszik, ha nem, magába töm mindent) múlik az, hogy (akár az egész emberiség számára) kisüt-e a nap????
5. Az a pár falat nem árthat
Melyik pár falat? Az a pár falat, amire már nincsen szükséged, de mégis megeszed, mert.. MIÉRT IS? Az az egyik legfőbb veszélye ennek az attitűdnek véleményem szerint, hogy morális okokra hivatkozva elszakít attól, hogy hagyjam magam hinni a saját testem jelzéseiben.
Egy nagyon jó gyakorlati tipp Lukács Liza evészavarokkal foglalkozó pszichológustól: fagyasszuk le egy zacskóban/dobozban ezeket a pár falatokat, amiket már ne takargassunk! Elsősorban ne is azzal a céllal, hogy majd máskor elfogyasztásra kerüljenek, hanem hogy megnézzük pl. 1 hónap/1 év múlva, hogy mekkora ételmennyiség az, amit „bekonyhamalackodtunk” volna csak azért, mert ezek a mondatok ott duruzsolnak a fülünkben.
6. Ezt anya kedvéért, ezt apa kedvéért…
Ezért a mondatért nem kell a háborús időkig sem visszamennünk. Elég egy rosszul célzott orvosi vagy védőnői utalás a gyermekünk súlyára, na meg a játszótéri versenyfejlődés kényszere, és máris életünk legfőbb aktuális céljává válik, hogy minél több eledelt belevarázsoljunk akárhogyan is a gyermekünkbe (és ugyanígy lehettek a szüleink velünk). Természetesen – mint szülőt – a legmélyebb szeretet vezérel, ami természetesen kitakarja azt a tényt, hogy itt tulajdonképpen nyílt érzelmi zsarolásról van szó. Ha szeretsz, megeszed. És ezen logika mentén ennek a fordítottja is igaz kell, hogy legyen: ha nem eszed meg, nem szeretsz. Ez is nagyon erősen él mind az egyéni, mind a kollektív tudatban, és a kultúránkban egyaránt. Hogy még felnőttként is lehet, hogy könnyebb az afrikai gyerekekre fogni a bűntudatunk gyökerét, mintsem annak a súlyát elviselni, hogy ha kidobom ezt a kiflicsücsköt, akkor tulajdonképpen nem szeretem az Édesanyámat. Muszáj ezt magunkban tudatosan szétkapcsolni, hogy a szeretet és az evés között (aközött, hogy mit és mennyit eszem) nem lehet, NINCS összefüggés.
Semmiképpen sem ételpazarlásra, kidobásra szeretnék buzdítani senkit sem. Sokkal inkább a menü, a mennyiségek tudatos tervezésére, megfelelő tárolásra, fagyasztásra, és tudatos gondolkodásra azzal kapcsolatban, hogy aktuálisan csak annyit együnk, amennyire nekünk, a saját testünk optimáslis működéséhez akkor és ott szükségünk van!
Nagy Karolin
A cikk szerzőjéről:
2020-ban épp 36 éves vagyok. Egy közel 20 éven tartó evészavarok (anorexia, bulimia) uralta időszak is áll a hátam mögött, ennek – coaching- és tudatos gondolkodásra „ébredező” szemléletű – tapasztalatait, konklúzióit szeretném ezekben a cikkekben átadni mindazoknak, akiket bárhogyan is megszólít az érzelmi alapú evés (pszichológiai éhség, stresszevés) témája.
Eredendően látássérültek pedagógiája szakos gyógypedagógusként végeztem, dolgozom is részidőben a budapesti Vakok Iskolájában. Emellett szenvedélyem az írás, két vidám, pozitív szemlélődésre hívó, színezőkkel illusztrált könyvem meg is jelent már, egyik a felnőtteknek szóló „Nem lesz ebből kalamajka, van nála egy balalajka” című, a másik pedig ennek gyermek-verziója, az „Állati nyelvtörők iskolája”.
És ami – számomra – a legfontosabb jellemzőm: van egy remek férjem és egy csodálatos, 5 éves kislányunk.
Ahol megtalálható vagyok:
www.facebook.com/nagykaroliniroioldal
www.nagykarolin.hu
www.instagram.com/nagykarolinwrites
EZ IS ÉRDEKELHET: NEM LESZ EBBŐL KALAMAJKA… – KÖNYVAJÁNLÓ ÖRÖKIFJAKNAK
